Úri iskola
HARLEQUIN
Minden jog fenntartva, beleértve a kiadvány egészének vagy egy részének bármilyen formában történő sokszorosítását. A mű a Harlequin Enterprises II B. V. jóváhagyásával jelent meg. Kiadványunk szereplői kitalált személyek. Bármely adott személlyel, akár élővel, akár elhunyttal való hasonlóság a merő véletlen műve. § All rights reserved including the right of reproduction in whole or in part in any form. This edition is published by arrangement with Harlequin Enterprises II B. V. All characters in this book are fictitious. Any resemblance to actual persons, living or dead, is purely coincidental.
© Deborah M. Hale, 2001 – Harlequin Magyarország Kft., 2013
A mű eredeti címe: The Wedding Wager (Harlequin Enterprises, Historical)
Magyarra fordította: Szabó Júlia
Nyomtatásban megjelent: Az ARANY SZÉPHISTÓRIA 2004/3. számában Átdolgozott kiadás
ISBN 978-963-538-546-1
Kép: Tipografik Art
A kiadó címe: 2800 Tatabánya, Mártírok útja 44.
Felelős kiadó: dr. Bayer József
Főszerkesztő: Vaskó Beatrix
Szerkesztőség: 1122 Budapest, XII. Városmajor u. 12-14.
Levélcím: 1535 Budapest, Pf. 762.
Telefon: +36-1-488-5569; Fax: +36-1-488-5584; E-mail cím: harlequin@eharlequin.hu
Ügyfélszolgálat: elofizetes@axels.hu; +36-40-510-510
Kiadónk újdonságairól, a megrendelési lehetőségekről honlapunkon is tájékozódhat: www.harlequin.hu
Az e-book-formátumot előállította és terjeszti:
readbox publishing, Dortmund
www.readbox.net
1. FEJEZET
Bramleigh-i katonai kórház, 1813
Kesernyés izzadságszag terjengett a levegőben.
Leonora Freemantle orrcimpája megremegett, izmai pattanásig feszültek, mint a menekülésre kész nemes vadé, mely ragadozó közelségét érzi. Nem nézett se jobbra, se balra, csak mereven az előtte haladó idős apáca hátát bámulta, ahogy végigmentek a kórtermen, a sebesült katonák ágyai között. De így is látta a csúfondáros pillantásokat, hallotta a gúnyos megjegyzéseket.
– Nicsak, a főnökasszony beszerzett egy új házisárkányt! Mit szóltok hozzá, fiúk?
– Ahogy így elnézem, biztosan citromba harapott…
– Szerintem inkább nyársat nyelt. Nézzétek csak, milyen furcsán tartja a fejét!
A becsmérlő megjegyzések végigkövették a lányt a folyosón, de Leonora ellenállt a kísértésnek, hogy megigazítsa a szemüvegét vagy a kalapját. Rezzenéstelen arccal, magát büszkén kihúzva lépdelt, nehogy ezek a bárdolatlan alakok azt hihessék, a legkevésbé is érdekli a véleményük.
Az árulkodó pírt azonban, mely az orcáján égett, nem tudta elrejteni. Lám, jutott eszébe, e nyomorultak némelyike már hónapok óta nem ölelt fehérszemélyt, és mégis reménytelenül csúnyának lát…
De legalább ők őszintén kimondják, amit gondolnak – ellentétben más, magukat úriembernek tartó hímneműekkel, fűzte tovább a gondolatait Leonora.
Az apácafőnöknő benyitott egy kisebb helyiségbe, melynek a sarkában néhány lábadozó guggolt. Kockák koppantak a deszkapadlón, aztán valaki felujjongott, míg mások fojtottan szitkozódtak.
– Már megint te nyertél, Archer, hogy vinne el az ördög! Gyakrabban szegődik melléd a szerencse, mint valamennyiünk mellé együttvéve!
– A szerencse mindig a mellé szegődik, akinek az oldalán már ott a tudás és a tapasztalat – hallatszott a vidám válasz, miközben egy játékos begyűjtötte a kockákat. – Ezt nem árt, ha megjegyzed, fiacskám.
– Archer őrmester! – Az apáca úgy csapott le a tiltott szerencsejátékon kapott katonákra, mint héja a rémült baromfiakra. – Mit művelnek már megint?! Hányszor mondjam még, hogy a kórházban tilos a kockázás?!
A megszólított fekete hajú férfi lassan felegyenesedett. Magas volt és feltűnően izmos, egy pillanatra azonban megrándult, mintha a mozdulat fájdalmat okozott volna neki. Ám aztán – kétségkívül a dühös főnökasszonyt megenyhítendő – ellenállhatatlan, bocsánatkérő mosoly jelent meg az arcán.
A máskor oly józan és megfontolt Leonora szíve nagyot dobbant. Wesley unokafivérének az Ibériaifélszigeten kelt levelei gyakran említették ugyan Archer őrmestert, mégis felkészületlenül érte a látvány.
Térj észhez, te ostoba liba! – parancsolt magára szigorúan, a teste azonban nem engedelmeskedett: a szíve még mindig majd kiugrott a helyéből, és levegőt is alig kapott.
Vajon miért hat rám ilyen elemi erővel ez az ember? – ütött szöget a fejébe a kérdés, miközben Morgan Archer a mosolyával és néhány kedves szóval lefegyverezte a harapós kedvű, vén apácát.
Miért éppen ő? Hiszen rengeteg jóképű fiatalemberhez volt már szerencséje – pontosabban rengeteg jóképűnek tartott fiatalemberhez, akiknek azonban kellemes vonásaik ellenére jellegtelen, semmitmondó arcuk volt, és akiket Leonora túlontúl simulékonynak és nyájasnak talált.
Nos, Morgan Archer megjelenése minden volt, csak nem jellegtelen és semmitmondó. Okosan csillogó szeme hetykén tekintett a világba, fölötte a dús, fekete szemöldök egy kevésbé kifejező arcon túlságosan erős hatást keltett volna, hozzá azonban kimondottan illett: ha lehet, még vonzóbbá tette. Határozott vonalú állát, merész metszésű orrát mintha aranybarna márványból mintázták volna meg, szépen ívelt, érzéki ajka pedig most, hogy pillantása Leonorára tévedt, ismét ellenállhatatlan mosolyra húzódott.
– No lám – vonta föl kérdőn a szemöldökét. – Kit látnak szemeim?
Amint az őrmester közelebb lépett, Leonora észrevette, hogy a szeme zöldesbarna, és arany pontocskák fénylenek benne. Sok-sok év óta először fordult elő vele, hogy azt kívánta, bárcsak szép lenne, bárcsak tetszene a férfinak. Igen, Archer ragyogó megjelenése még inkább a tudatára ébresztette önnön hiányosságainak.
– Látogatója érkezett, őrmester – felelt meg a kérdésre az idős apáca. – Kérem, szedje össze magát, és viselkedjék!
Archer szigorú pillantást vetett a társaira, mire azok egy szempillantás alatt elkotródtak. A nővér is elhagyta a helyiséget, és az ajtó elé állt. Leonora nem igazán tudta, mi a célja ezzel: azért állt oda, hogy illetéktelenek meg ne zavarhassák a beszélgetésüket, vagy azért, hogy eljátssza a gardedám szerepét?
– Vajon mit akarhat egy bájos úrhölgy egy magamfajta bugristól? – tette fel a kérdést a férfi, miután kettesben maradtak, és ismét Leonorára villantotta elbűvölő mosolyát.
Kellemes zengésű hangja telt volt és bársonyos, akár a legzamatosabb konyak, ám a lányt elfutotta a pulykaméreg. Bájos úrhölgy? Micsoda gátlástalan hazudozó! Csak nem képzeli ez a hízelgő, hogy ő bedől a kétes értékű bókjainak?!
Legszívesebben a férfi arcába vágta volna imént lehúzott kesztyűjét, ám amikor eszébe jutott, mennyi minden múlik azon, sikerül-e Archert megnyernie a tervének, nyugalmat parancsolt magára, és kezet nyújtott.
– A nevem Leonora Freemantle. Ha jól tudom, ismeri a nagybátyámat, Sir Hugo Peverillt… Volna egy ajánlatom az ön számára, Archer őrmester.
Noha a férfi igyekezett megőrizni hidegvérét, Leonora észrevette, hogy máris kijött a sodrából. A szemöldökét összevonta, és az arca elborult, akár a nyári égbolt vihar előtt. Még a hangja is olyan fenyegetően morajlott, mint a távoli mennydörgés.
– Távozzék, kisasszony! Nem érdekel az ajánlata – jelentette ki, és megpróbált sarkon fordulni.
Sebesült lába azonban felmondta a szolgálatot, s nemrég még oly fenyegető ábrázata most eltorzult a fájdalomtól. Amikor megingott, Leonora ösztönösen kinyújtotta a kezét, és megragadta a karját, nehogy elessék. Mivel Archer könyékig feltűrte fehér inge ujját, a meztelen bőrét érintette meg. Zavarba ejtően meleg, aranybarna bőrét, mely alatt érezni lehetett az izmok játékát…
Leonora úgy állt ott, mint akit villám sújtott. Különös, soha nem tapasztalt forróság bizsergett végig a testén. Rettenetes érzés volt, hogy ennyire kiszolgáltatott, mégsem veszítette el a lélekjelenlétét, hiszen a jövője, az egész élete forgott kockán. Így aztán, amikor a férfi el akart húzódni, még erősebben megmarkolta a karját.
– Addig nem eresztem el, míg meg nem ígéri, hogy végighallgat – jelentette ki eltökélten.
Morgan Archer arcán először ellenséges kifejezés jelent meg, aztán mintha derültség csillant volna a szemében – beszédes arcjátéka közvetítette a lelkében dúló küzdelem minden mozzanatát. Végül a derű győzedelmeskedett: gonoszkásan elmosolyodott, kivillantva szép, egyenletes fogsorát.
– Érdekes napnak nézünk elébe, ha mégis úgy döntenék, hogy nem hallgatom meg kegyedet…
Leonora elvörösödött. Pontosan tudta, mi következik.
– Nem is beszélve az előttünk álló éjszakáról.
A lány úgy rántotta el a kezét, mintha megégette volna. Könnyek szöktek a szemébe, a tehetetlen düh könnyei, de uralkodott magán. A pokolba is! Miért kellett Sir Hugónak épp ezt a lehetetlen alakot választania fogadásuk „alanyául”?
Az őrmester már az ajtó felé sántikált, ám ő még mindig nem adta fel: egy utolsó, kétségbeesett próbálkozást tett, hogy jobb belátásra bírja a férfit.
– Különös – vetette oda gúnyosan. – Így ránézésre nem gondoltam volna, hogy maga ennyire ostoba.
Archer hirtelen megtorpant, és kihúzta magát, Leonora pedig nem habozott kihasználni a kedvező lehetőséget.
– Ugyanis – folytatta eltökélten – csak egy tökfilkó zárkózik el eleve egy olyan ajánlattól, amely kifejezetten előnyös a számára.
A férfi nem fordult ugyan feléje, de azért válaszolt:
– Tapasztalataim szerint, Miss Freemantle, ha egy olyan nő, mint ön, ajánlattal áll elő, akkor az a legritkább esetben előnyös egy velem egyívású szegény ördögnek. Legalábbis nem hosszú távon.
Leonora sikoltozni tudott volna tehetetlen haragjában, és igen nehezére esett uralkodnia magán. Szent meggyőződése volt, hogy Morgan Archer lelkesen lecsap majd a felkínált lehetőségre, és ehhez képest mi történt? Már azért is könyörögnie kellett, hogy egyáltalán előterjeszthesse az ajánlatát. Gyűlölt kérni, de ez a gyűlöletes alaphelyzet csak még eltökéltebbé tette: pontosan azért akarta annyira megnyerni a nagybátyjával kötött fogadást, hogy soha többé ne szoruljon rá egyetlen férfi jóindulatára sem.
– Hogy érti azt, őrmester, hogy egy olyan nő, mint én? – vetette fel a fejét kihívón.
– Ne játssza a tudatlant, kedves kisasszony! – Morgan végre feléje fordult. – Természetesen úgy értettem, hogy egy magához hasonló társadalmi állású hölgy.
A hangjában leplezetlen megvetés csengett, ezt nem lehetett nem észrevenni.
– Meglepné, ha azt mondanám, hogy én ugyanúgy nem a társadalmi állásuk alapján ítélem meg az embereket, mint ahogy maga sem?
– De meg ám!
Leonora nagy levegőt vett, és viszonozta a férfi átható pillantását.
– Szerintem ugyanis – folytatta elszántan – társadalmunk különböző helyzetű tagjait kizárólag a neveltetésük különbözteti meg egymástól.
– Valóban? – Morgan összefonta karját a melle előtt, mintha a testtartásával is azt kérdezné: Mi köze neki mindehhez?
De legalább már nem akart elrohanni.
– Valóban – felelte Leonora. – És pontosan ez az oka annak, hogy most itt vagyok. Hugo bácsikám kicsit hóbortosnak tart, csakúgy, mint az ismerőseim jelentős része…
A férfi megemelte kissé egyik szemöldökét, talán, hogy kifejezésre juttassa: csatlakozik a fent nevezettek véleményéhez. Leonora azonban nem zavartatta magát. Szaporán pergő nyelvvel tovább beszélt, nehogy az őrmester megint meggondolhassa magát, és távozzék.
– A bácsikám egy fogadást javasolt, hogy az elméletemet igazolhassuk.
A fogadás szó hallatán végre érdeklődés csillant Morgan tekintetében.
– Három hónapot kapok, hogy felkészítsek egy egyszerű katonát, akinek aztán nemesi származású tisztként kell helytállnia Bathban, a báli szezon idején. Ha sikerül a kegyes csalás, Hugo bácsikám elegendő pénzt bocsát a rendelkezésemre, hogy egy iskolát hozzak létre szegény leányok számára.
– Aha. És én volnék az az egyszerű, bárdolatlan katona, akit kegyed mintegy varázsütésre átváltoztat?
A kérdés ártatlanul hangzott ugyan, de a férfi gúnyos arckifejezése magáért beszélt.
– Ha az „átváltoztat” szóval arra céloz, hogy ez pusztán valamiféle szemfényvesztés lesz, akkor téved, őrmester. Három hónap igen kemény munka áll előttünk, amennyiben igent mond az ajánlatomra. De végül maga is látni fogja, hogy nem volt haszontalan a fáradság. Nos, van kedve részt venni a mi kis játékunkban?
Morgan elmosolyodott, ám a mosolya semmi jót nem ígért.
– Eszemben sincs, drága kisasszony – mondta, és előzékenyen meghajolt, kifigurázva a finomkodó viselkedést meg az előkelő beszédstílust. – És most, ha szépen megkérem, ugye lesz olyan jó, hogy magamra hagy? Már így is rengeteg időt pazaroltam magácskára.
Leonorát elfutotta a pulykaméreg. Micsoda korlátolt alak! Nem elég, hogy nem látja, mekkora lehetőségtől esik el, de a nemes cél sem érdekli, melyet támogathatna!
– Hát nem szorult magába szemernyi becsvágy sem, jóember? Nem akarja egy kicsivel többre vinni az életben?
Morgan arcáról egy csapásra eltűnt a művi mosoly. Dühtől eltorzult arccal rontott a lányra, akár egy vad bika. Leonora önkéntelenül hátralépett, de az őrmester végül megállt előtte, igaz, akkor már olyan közel voltak egymáshoz, hogy érezhette forró leheletét.
A férfi fojtott hangon szólalt meg, ám a suttogása sokkal ijesztőbb volt bármilyen haragos ordítozásnál.
– Képzelje, igenis van bennem becsvágy, nem is kevés! De hogy mihez kezdek az életemmel, azt kizárólag én döntöm el! És merő véletlenségből elégedett vagyok a sorsommal. Eszemben sincs hagyni, hogy sima beszédű, mesterkélt fajankót faragjon belőlem!
Leonora állta a férfi pillantását. A lelke mélyén még csodálta is Morgant az önérzetességéért, ám egy pillanatra sem feledte, hogy itt a jövője a tét. Ezért aztán tett még egy kísérletet:
– Kérem, őrmester… Ha saját maga miatt nem hajlandó megtenni, legalább az iskolám kedvéért…
– Ahol makkegészséges, dolgos parasztlányokból szándékozik úrhatnám semmirekellőket nevelni? Csuda bámulatra méltó egy terv, mondhatom!
– Nem várom el, hogy megértsen – vetette fel a fejét méltóságteljesen Leonora. – Amúgy sem ért senki a világon…
– A gond az, kedves Miss Freemantle, hogy nagyon is jól értem. Pontosan tudom, milyen az, amikor az úgynevezett finom népek odavetnek a szegény embernek egy kis alamizsnát, és aztán elvárják, hogy levetett kalappal, alázatosan mormoljunk köszönetet, még akkor is, ha majd megfulladunk belé.
A lányt szíven ütötték az őszinte szavak. Nem, az ő iskolája nem ilyen lesz… vagy mégis?
– Félreértett, őrmester. Ennek az egésznek semmi köze az alamizsnához.
– Na ne mondja!
Morgan haragja időközben elpárolgott. Sarkon fordult, és az ajtóhoz sántikált. Leonora egy darabig csak állt, és nézte. Megviselte a férfi dühkitörése, gyöngének és tehetetlennek érezte magát. Miközben összeszedte a bátorságát, és felkészült az újabb vesszőfutásra, melyet a kórtermen való áthaladás jelentett, azon töprengett, vajon mit fog szólni a kudarchoz a nagybátyja? Sir Hugo választotta ki ugyanis erre a szerepre Morgant, és láthatóan nagyon ragaszkodott az őrmester személyéhez.
Nos, vont vállat Leonora, én mindent megtettem, ami tőlem telt. Ha Archer ennek ellenére sem állt kötélnek, az az ő baja. Majd keresünk valaki mást.
Őszintén szólva kicsit sajnálta, hogy nem tudta meggyőzni a férfit. Az őrmester meglepően értelmesnek tűnt, és a beszéde sem volt túlzottan parasztos. Figyelembe véve előnyös megjelenését és férfias kisugárzását, nem lett volna nagyon nehéz fess katonatisztet csinálni belőle.
És mégis… Leonora azon kapta magát, hogy megkönnyebbült sóhaj hagyja el az ajkát. Hála az égnek, hogy nem ennek a fickónak a társaságában kell eltöltenie az elkövetkező három hónapot! Morgan Archer túlságosan csökönyös volt, túlságosan hajthatatlan, és… túlságosan ellenállhatatlan.
Morgan hosszan nézett Leonora Freemantle után. Látta, hogy a lány büszkén felvetett fejjel, rezzenéstelen ábrázattal végigsétál a lábadozók ágyai közt, miközben a katonák gúnyos megjegyzéseket tesznek rá. Aztán az ablak felé fordult, hogy végignézhesse, amint az épület előtt beszáll a hintójába, és elhajtat. Biztosra akarta venni, hogy elhagyja a kórházat – legalábbis ezzel magyarázta szokatlan érdeklődését a különös teremtés iránt.
– Na, mi lesz, őrmester úr? Kockázunk tovább? – vigyorgott be az ajtón egy fiatal káplár, akivel egykor egy ezredben szolgált. Bár a fiatalember jobb karját könyökből levágták, már egész ügyesen rázta a poharat a bal kezével.
Morgan rosszallóan megcsóválta a fejét, mint egy idősebb testvér, akinek elege van belőle, hogy folyton neki kell szórakoztatnia a kisebbeket.
– Hiszen hallhattad, Boyer. A főnökasszony megmondta, hogy a kórház területén tilos a szerencsejáték. Van nekem elég bajom a hadsereggel. Nem akarom itt is kihúzni a gyufát.
Boyer zavartan motyogott valamit, majd távozott.
Mióta itt volt, Morgan először hozta szóba áttételesen a hadbíróságot, de biztos volt benne, hogy a többiek ebben a kérdésben éppoly tájékozottak, mint ő.
Fennállt ugyanis a veszélye, hogy parancsmegtagadás miatt megfosztják rangjától, és szégyenszemre eltávolítják a seregből… Ha a hadbíróságra gondolt, rendszerint eszébe jutott a buçacoi ütközet, melynek során megsebesült. A combja még most is lüktetett azon a helyen, ahol a brit visszavonulás során belefúródott egy francia szurony.
A priccséhez sántikált, és leheveredett. Sarka jó öt centiméternyire lelógott a vékonyka szalmazsákról. Hogy elterelje a figyelmét sajgó sebéről és a buçacoi véres utóvédharcokkal kapcsolatos nem kevésbé fájdalmas emlékeiről, Leonora Freemantle-re gondolt.
Még ilyet! Idejön a nagylelkű jótevő szerepében tetszelegni, és kegyesen felajánlja, hogy igazi úriembert farag belőle! Pedig mielőtt kinyitotta volna a száját, Morgan egész rokonszenvesnek, sőt vonzónak találta.
Hogy miért, az egyébként teljességgel megfejthetetlennek tűnt a számára. Mert Leonora egyáltalán nem hasonlított azokhoz a lányokhoz, akik egyébként tetszettek neki. Először is túlságosan vékonynak találta. Aztán meg, bár Morgan nem tulajdonított túlzott jelentőséget az öltözetnek, Leonora ruhája olyan csúnya és előnytelen volt, hogy az még neki is feltűnt. A haja színét meg sem lehetett állapítani, a szigorúan feltűzött frizurát ugyanis teljesen eltakarta a kalap.
Leginkább talán a lány szeme foghatta meg, az okos, fürkész tekintete – ám még eme korlátozott bájtól is megfosztotta részben az orrára biggyesztett pápaszem.
Mi tagadás: Miss Leonora Freemantle nem volt egyéb, mint egy csúnyácska, szemérmetes kékharisnya.
Akkor mégis miért volt ekkora hatással rá? Morgan addig töprengett, míg rájött: a hangja miatt. Mióta belépett a seregbe, gyakorlatilag megszakítás nélkül Indiában illetve az Ibériai-félszigeten szolgált, vagyis nem nagyon volt alkalma angol úrhölgyekkel csevegni. A kórházban öt nőnemű lény volt: idős apáca valamennyi, ők azonban olyan erős cornwalli tájszólásban beszéltek, úgyhogy Morgannek nagyon kellett fülelnie, ha meg akarta érteni, mit mondanak. Reszelős, nyers hangjuk sem ébresztett édes-bús emlékeket az őrmesterben – Leonora hangjával ellentétben.
És ami a legrosszabb volt az egészben, Miss Freemantle is egy ajánlattal állt elő. Ez persze egészen más jellegű ajánlat volt, mint amilyet Lady Pamela Granville-től kapott a seregbe való belépését megelőző napon. És mégis… A fájdalmas emlékek már akkor Leonora javaslata ellen hangolták, amikor még végig sem hallgatta, pontosan miről van szó.
Most pedig, amint sajgó lábbal hevert a priccsen az állandó kórházi zűrzavarban, azon töprengett, nem követett-e el hibát azzal, hogy visszautasította a lány ajánlatát.
Ami azt illeti, nem voltak fényes kilátásai a jövőre nézve. Tudta, hogy a kórházban már nem tűrik meg sokáig, hiszen az amputáció veszélye elhárult, s ha óvatosan is, de azért újra használni tudta a lábát.
Azzal is tisztában volt, hogy semmiképpen sem szolgálhat tovább. A felcser szerint ugyan idővel tökéletesen helyrejön a lába, ám ez hónapokba is beletelhet. Vagyis, még ha valami csoda folytán sikerülne is elkerülnie a hadbíróságot, egészségügyi okokból mindenképpen le kell szerelnie.
Tehát rövidesen nem lesz tető a feje fölött, és elmehet koldulni – hiányos képzettsége okán ugyanis csak fizikai munkát vállalhatna, amelyet viszont a beteg lába miatt nem tudna ellátni.
Megszólalt a vacsorára hívó gong. Morgan elgyötört sóhajjal tápászkodott fel fekhelyéről, és beállt az étkező felé kígyózó sorba. Miután megkapta az adagját, leült a szokott helyére, és minden lelkesedés nélkül kanalazni kezdte az épphogy langyos, híg levest.
Boyer és még néhány ezredbéli legény foglalt helyet az asztalánál. Így vagy úgy, valamennyien a buçacoi utóvédharcok áldozatai voltak.
– Nem időzött itt valami sokáig a látogatója, őrmester úr. – Boyer ártatlan megjegyzését pajzán kérdés követte: – Talán bizony nem volt fogára való a fehérszemély?
Az asztalnál ülők összenevettek. Valamennyien büszkék voltak őrmesterük hódító képességeire. Tudták, hogy a kellemesen gömbölyded, csípős nyelvű csaposlányokat kedveli, és ritkán fordult elő, hogy ne kapta volna meg, akit megkívánt.
Morgan fel sem pillantott a tányérjáról. Egyetlen mondatot vetett oda, de az is elegendő volt, hogy letörölje a gúnyos vigyort társai arcáról.
– A hölgy Peverill hadnagy unokahúga.
Egy fojtott „ó” hallatszott, mely sajnálkozást, és talán egy csöppnyi zavart volt hivatva kifejezni. A század valamennyi katonája tisztelte és becsülte az elhunyt hadnagyot. És mind között a leginkább hűséges őrmestere, Morgan Archer, aki, míg él, nem fogja megbocsátani magának, hogy nem sietett időben fiatal parancsnoka segítségére.
És Morgan ebben a pillanatban arra is ráébredt, mi volt az, amit olyan megnyerőnek talált Leonora Freemantle-ben: az unokafivérével való hasonlatossága. Wesley Peverill hadnagy cingár fiatalember volt, felületes szemlélő akár törékenynek is nevezhette volna. Ám ebben az első pillantásra nem túl katonás testben egy kígyó ravaszsága, egy oroszlán bátorsága és egy borz konoksága lakozott.
Igen, volt ebben a nőben valami Peverill hadnagy okosságából és vakmerőségéből. Az őrmester még most is bámulattal gondolt rá, milyen szívósan, kitartóan próbálkozott. Minden rendelkezésére álló eszközt bevetett, és a szeme se rebbent, amikor ő felháborodottan ráförmedt.
Most, miközben felidézte Wesley Peverill emlékét, még azt is el tudta képzelni, hogy a lány igazat mondott, amikor azt állította, nem tartja fontosnak a társadalmi különbségeket.
Hosszas hallgatás után megint Boyer ragadta magához a szót:
– Azért jött, hogy köszönetet mondjon? – kíváncsiskodott.
– Úgy valahogy – bólintott rá Morgan.
Az asztaltársaság valamennyi tagja tisztában volt vele, hogy Sir Hugo Peverill egyszer már felkereste az őrmestert a kórházban, nem sokkal azután, hogy Bramleigh-ba kerültek. Meg akarta köszönni Morgannek, hogy az élete kockáztatásával menekítette meg a fiát a visszavonulás során. Igaz, az ifjú hadnagy végül belehalt súlyos sérüléseibe, ám apja vigaszt merített a tényből, hogy ha haldokolva is, de visszatérhetett Angliába, és most nem egy távoli tömegsírban nyugszik.
Sir Hugo pénzt és munkát kínált Morgannek, ám az őrmester meglehetősen gorombán visszautasította. Egyáltalán nem volt büszke arra, amit az utóvédharcok idején tett, és nem akarta meglévő lelkiismeret- furdalását azzal súlyosbítani, hogy jutalmat fogad el. Kétségbeesett támadási kísérlete a francia szuronyok valóságos erdeje ellen megkésett lépésnek bizonyult. Hamarabb kellett volna észbe kapnia, többet kellett volna vállalnia…
De úgy tűnt, a ravasz Sir Hugo nem nyugodott bele a visszautasításba: ideküldte az unokahúgát ezzel a meglehetősen átlátszó javaslattal. Morgan azonban mérget vett volna rá, hogy Leonorának sejtelme sincs nagybátyja valós szándékairól. A lány nyilván nagyon is valóságosnak hiszi a fogadást, különben aligha védte volna olyan szenvedélyesen az igazát.
Mialatt egy száraz kenyérvégen rágódott, Morgan azzal büntette magát, hogy elképzelte, milyen finomságokat ehetne ma este Laurelwoodban, a Peverillek ősi családi fészkében.
Ha a portugáliai hadjárat során nagyon szűkös lett az élelmiszer-ellátás, Peverill hadnagy általában a kastély éléskamrájának képzeletbeli leltárával szórakoztatta embereit. Ezenkívül előszeretettel ecsetelte a szakácsok hozzáértését, valamint meleg szavakkal emlékezett meg a nagy családi ebédekről és vacsorákról. Ahogy telt az idő, Morgannek egyre több ilyen történet jutott eszébe, és egyre nyugtalanabb lett.
Éjjel pompás, pihe-puha ágyról álmodott, dagadó dunyhákról, frissen illatozó, hófehér ágyneműről. A kandallóban megnyugtatón duruzsolt a tűz, és ropogósra sült hízott liba kellette magát a tálalón.
Nem csoda, ha arra ébredt, hogy nagyokat nyel – a szájában ugyanis összefutott a nyál.
Hát igen… Ha az elkövetkező három hónapot Laurelwoodban tölthetné, jó eséllyel meg is gyógyulna a lába. Tető volna a feje fölött, pompás étkekkel tömhetné tele a hasát, és cserébe nem is várnának egyebet tőle, mint hogy elviselje Sir Hugo kékharisnya unokahúgának fontoskodását. Furcsamód még fel is villanyozta ez a lehetőség.
Illetve csak felvillanyozta volna, merthogy most már késő volt a bánat. Miss Freemantle nyilván új, készségesebb alanyt keresett a kísérletéhez. Egy olyan fickót, aki okosabb annál, mintsem hogy feláldozzon egy kedvező lehetőséget a férfiúi büszkeség oltárán.
Morgannek még most is a fülében csengett atyja intelme: „Ha valakinek egy vasa sincsen, fiacskám, az nem engedheti meg magának, hogy önérzetes legyen.”
Az ő jelmondata azonban pontosan a fordítottja volt az apjáénak: „Ha egy vasad sincsen, legalább légy önérzetes!”
Morgan rosszallóan megcsóválta a fejét. Egy szép napon, gondolta, még komoly bajba kerülök az elbizakodottságom miatt.
2. FEJEZET
– No, mi lesz, Leonora?! Ne titokzatoskodj, gyermekem! Ki vele: mikor jön?
Sir Hugo Peverill feltekintett libasülttel megrakott tányérjáról, és várakozóan unokahúgára mosolygott.
Hogy egy kis időt nyerjen, Leonora úgy tett, mintha kizárólag a vacsorájára összpontosítana. Nem mintha gyáva lett volna, ó nem. Wesley unokafivére gyakran mondogatta, hogy több bátorság szorult belé, mint akármelyik tisztbe, akihez a harctéren szerencséje volt.
Az, aki dacolva a társadalmi elvárásokkal, hajadon marad, és kész a tanulmányainak szentelni az egész életét, valóban nem lehet nagyon ijedős. Csakhogy egészen más volt szembeszállni a kor kívánalmaival, mint ráébreszteni Sir Hugót, hogy lehetetlent kíván. Leonora előszeretettel hasonlította elhunyt nagynénje férjét a királyi postakocsihoz, mely a legkisebb késedelmet vagy kitérőt sem tűrte, csak haladt a célja felé rendületlenül, leküzdve minden akadályt.
Tudta, hogy Sir Hugónak csöppet sem fog tetszeni a kerülőút, melyet javasolni szándékozott. Mégsem volt más választása, mint előrukkolni a válasszal.
– Az ördögbe is, Leonora… Elárulnád végre, mikor kezditek?
– Nincs mit elkezdenünk – vetette oda látszólag könnyedén a lány, ám a lelke mélyén már készült a nagy összecsapásra. – Vagy legalábbis nem vele. Archer őrmester nem jön, tehát valaki mást kell keresnünk. Egy olyan katonát, aki elég okos ahhoz, hogy felismerje, ha ezüsttálcán kínálják neki élete nagy lehetőségét.
– Micsoda? Mi az, hogy nem jön?! Képtelenség! – Sir Hugo fehér pofaszakálla harciasan felborzolódott. – De még mennyire, hogy eljön!
Leonora már várta, hogy hozzáfűzi: Csak ő még nem tud róla.
– Nem, Hugo bácsi, erre sajnos semmi remény – rázta meg a fejét. – Az őrmester egyszerűen hajthatatlan. Már arra is csak nagy nehézségek árán tudtam rávenni, hogy egyáltalán meghallgassa az ajánlatomat. Amikor pedig megértette, miről van szó, azt hányta a szememre, hogy erőszakkal próbálok alamizsnát rátukmálni.
– Ez esetben minden bizonnyal igen ügyetlenül fogalmaztál. – Az idős férfi kék szeme megvillant. – Látod, látod, mégiscsak okosabb lett volna, ha elkísérlek. Mert hiába vagy művelt és érző szívű, ha egyszer fogalmad sincs róla, milyen fontos egy férfinak a büszkesége.
Leonora eltolta a tányérját. Egyszeriben megkeseredett szájában a falat. Szívesen emlékeztette volna a nagybátyját, hogy ha valaki, ő aztán tudna mesélni erről, hiszen gyerekfejjel kellett végignéznie, ahogy mostohaapái feláldozták a család vagyonkáját a férfibüszkeség oltárán.
De amikor észrevette, hogy az öreg arca máris bíborszínben játszik, letett róla, hogy még jobban felingerelje. Mert Sir Hugo, lett légyen akármilyen akaratos és indulatos ember, a legkedvesebb, legnagylelkűbb férfiú volt, akivel Leonora valaha találkozott. Noha nem is voltak vérrokonok, a lány több szeretetet és odafigyelést kapott tőle, mint a mostohaapáitól együttvéve.
– Azért ne izgassa fel magát ennyire, bácsikám! – próbálta lecsillapítani. – Hiszen kereshetünk valaki mást. Archer őrmester, sajnos, reménytelen eset. Könyöröghetnénk neki életünk végéig, akkor sem hiszem, hogy meggondolja magát. Életemben nem találkoztam még ilyen csökönyös alakkal.
– Még hogy csökönyös! – Sir Hugo úgy hadonászott a kenyérvágó késsel, mintha csatába készülne. – Ostobaság. Talán inkább elszánt. Mert nagyon elszántnak kell lennie annak, aki a parancsot is megtagadva egymaga szembeszáll tucatnyi szuronyos franciával, hogy megmentse Wesley életét.
Leonora nagyon is el tudta képzelni, ahogy Morgan Archer nekimegy egy egész francia zászlóaljnak. Azt sem tartotta kizártnak, hogy az őrmester megtagadja feljebbvalói parancsát. Ám azt már nehezen hitte el, hogy mindezt a veszedelmet valaki más miatt vállalta volna magára.
Rég belenyugodott, hogy az emberek túlnyomó többsége mélységesen önző, s az őrmestert is olyasvalakinek tartotta, akinek a saját érdeke mindennél előbbre való. Hiszen amikor ő megemlítette az iskoláját, s a férfi nagylelkűségére próbált hatni, csak gúnyt és vádaskodást kapott válaszul. Ráadásul Archer még azt is felrótta neki, hogy alamizsnával akarja kiszúrni a szemét…
Leonora fejében hirtelen derengeni kezdett valami.
– Most kezdem csak érteni… Szóval ezért találta ki ezt a fogadást, Hugo bácsi. Nem miattam, vagy az iskolám miatt, hanem hogy megköszönje Archernek, amit Wesleyért tett.
– Pah! – Sir Hugo megvetően legyintett, aztán belekortyolt a borába, de nem nézett az unokahúgára. – Butaságokat beszélsz.
– Bácsikám nyíltan felajánlotta a segítségét – folytatta Leonora –, ám Archer semmit sem akart elfogadni. Ezért aztán kitalálta ezt a fogadást, hogy kárpótolja az őrmestert. Ejnye, Hugo bácsi, igazán szólhatott volna.
Az idős férfi arcán megkönnyebbült mosoly jelent meg. Őszinte ember lévén nehezére esett a titkolózás, és most örült, hogy tiszta vizet önthet a pohárba.
– Hát jó. Elismerem, hogy ez is szerepet játszott. Őszintén szólva nem nagyon hittem benne, hogy Wes hazajön ebből a háborúból. El sem tudod képzelni, milyen sokat jelentett számomra, hogy legalább elbúcsúzhattam tőle. Míg élek, nem tudom meghálálni Archernek, hogy ezt lehetővé tette számomra. Bár megértené, mennyire fontos ez nekem.
Az utolsó mondatot óriási sóhaj kísérte, mely a gömbölyded öregúr lelke mélyéről fakadt.
– Én megértem önt, bácsikám, de akkor sem örülök neki, hogy felhasznált a céljai érdekében – csóválta meg a fejét Leonora, aki inkább szomorú volt, mint mérges. – Őszintén meg kellett volna mondania, mit tervez. Azt hittem, komolyan gondolja a fogadásunkat.
– Hát persze hogy komolyan gondoltam, kedvesem. – Sir Hugo szeretettel pillantott unokahúgára. – Hiszen tudod, milyen fontos vagy nekem. Azt akarom, hogy boldog légy, hogy egy szerető férj gondoskodjék rólad meg a fészekalja kis porontyról, akiket végre szívem szerint kényeztethetnék.
– De Hugo bácsi! – Leonora hangja szokatlanul élesen csengett. – Ezt már legalább ezerszer megbeszéltük! Pontosan tudja, hogy számomra nem a családi élet jelenti a boldogságot. Ha férjhez mennék, sohasem lehetnék boldog, ugyanúgy, ahogy Wesley sem lehetett volna boldog a civil életben soha.
Rémülten a szája elé kapta a kezét, de elkésett. A meggondolatlan mondat már elhangzott, pedig semmi sem állt olyan távol tőle, mint hogy fájdalmat okozzon a nagybátyjának.
Sir Hugo hosszan, komolyan nézte a lányt.
– No és, mit gondolsz, most boldog? – kérdezte végül. – Ha visszaforgathatnám az idő kerekét, mindent megtennék, hogy megakadályozzam a tiszti kinevezését. Sajnos, őt már nem hozhatom vissza… A te esetedben azonban nem fogom elkövetni azt a hibát, hogy tétlenül nézem, amint tönkreteszed az életedet, gyermekem. Nem leszel begyepesedett vénkisasszony, csak mert szegény megboldogult Clarissa mindig rosszul választott…
– Ha megkérhetem, Hugo bácsi, hagyjuk ki ebből anyámat és a férjeit! – csattant fel Leonora.
Az öreg bocsánatkérően felemelte a kezét.
– Rendben, igazad van. Épp eleget rágódtunk már ezen. Csak arra szerettem volna rávilágítani, hogy mivel nem tudtalak jobb belátásra bírni, kénytelen voltam kitalálni ezt a fogadást. Ha nyersz, nem bánom, megkapod az iskoládat, és akkora tőkét hagyok rád, hogy soha ne kelljen férjhez menned.
Már a lehetséges nyeremény puszta említése is elégedett mosolyt csalt Leonora ajkára.
– Csak el ne feledd, mit ígértél viszonzásul! – Sir Hugo nyomatékkal az asztalra bökött.
A lány ajkáról lehervadt a mosoly.
– Hogyan is feledhetném el…
Bizony, sok múlott a kísérlet sikerén, úgy is mondhatni, hogy az egész élete. Hiszen amennyiben elveszíti a fogadást, köteles hozzámenni ahhoz az emberhez, akit a nagybátyja kijelöl számára. Leonora soha nem fogadta volna el a szigorú feltételeket, ha nem lett volna számára mindennél fontosabb az iskolája.
– És azt is vésd jól a fejedbe, hogy a megállapodásunk szerint én választom ki a fogadás alanyául szolgáló személyt! Én pedig Archer őrmestert választottam, és punktum.
– De hiszen már mondtam, hogy…
– Igen, igen, hallottam. Viszont én is mondanék valamit, Leonora: Amennyiben Archert nem tudjuk megnyerni az ügynek, nyugodtan elfelejtheted a fogadásunkat.
A lány elsápadt.
– Bácsikám, ezt nem gondolhatja komolyan.
– Pedig nagyon is komolyan gondolom. És kérlek szépen, ne vágj ilyen kétségbeesett arcot. Holnap délelőtt veled tartok a kórházba. Együttes erővel biztosan sikerül meggyőznünk az őrmestert. Indulás előtt azonban, légy szíves, csinosítsd ki magad egy kicsit! Nincs véletlenül valami színesebb ruhád?
Haha! Leonora kis híján keserűen felkacagott. Mintha a megjelenése a legkisebb mértékben is befolyásolná Archer őrmester döntését! A babkaró babkaró marad, ha cifra szalagokkal ékítik is…
– A szürke is egy szín, Hugo bácsi – felelte ehelyett alázatosan.
– Meglehet. Viszont akkor sem való egy fiatal nő ruhatárába. Mint ahogy a fekete, a sötétbarna és az a fakó zöld sem, amelyet nagy előszeretettel viselsz. És ha már itt tartunk, a hajadra is legyen gondod! Nem tudnál valamit csinálni vele, hogy egy kicsit lágyabb legyen a frizurád, egy kicsit nőiesebb?
– Igenis, Hugo bácsi – sóhajtott fel megadóan Leonora.
Ha ugyanis a nagybátyja valamit a fejébe vett, teljesen hiábavaló lett volna ellentmondani neki.
Morgan úgy határozott, sétál egyet a kórház körül. Egy erős ágra támaszkodva tudott csak végigsántikálni a sártól csúszós ösvényen, de annyira elege volt a fojtogató, levegőtlen ispotályból, hogy még ezt is vállalta. A hideg sem riasztotta, pedig az elmúlt tíz évet Indiában és az Ibériai-félszigeten töltötte, tehát az átlagosnál érzékenyebben érintette a szokatlanul csípős időjárás.
Az eltelt évek alatt azonban hozzászokott a friss levegőhöz, a sok mozgással járó, eseménydús élethez. A mesterlövész-század éppen neki való hely volt, és fájlalta, hogy ha megússza is a lefokozást, egészségi állapota miatt mindenképpen kénytelen lesz szögre akasztani a zöld katonakabátot.
Minden elszenvedett viszontagság: a pocsék ellátás, a nevetséges zsold, a hőség, a legyek és a tisztek ostobasága ellenére sajnálta, hogy vége a katonaéletnek. Hiszen tíz éve idetartozott, a hadsereg volt a családja, nem csoda, ha úgy érezte: kiüresedett és értelmetlenné vált az élete. Hát még ha az előtte álló vigasztalan jövőre gondolt!
– Hahó! Archer őrmester!
Morgan csodálkozva pillantott fel, és észrevette a feléje tartó Sir Hugo Peverillt, akinek a nyomában ott igyekezett Leonora Freemantle. Önkéntelenül szemügyre vette a lányt, aki nem tipegett, nem kényeskedett.
Nem féltette a ruháját meg a köpenyét, hogy összepiszkolódik a nagy sárban: emelt fővel, tekintetét egyenesen előreszegezve lépkedett célja felé.
– Már kételkedtem benne, hogy valaha is megtaláljuk, fiam – zihálta Sir Hugo, aki láthatóan igencsak nehezen kapott levegőt.
Morgan számára csupán most lett világos, mit is akarhatnak tőle, és a remény, hogy mégis Laurelwoodban tölthet három hónapot, egyszeriben elűzte a feje fölött tornyosuló komor fellegeket. Ó csak az az átkozott büszkesége el ne rontson mindent!
Barátságosan kezet nyújtott.
– Isten hozta, uram. Örülök, hogy újra látom.
– Hát még én, fiam, hát még én. Az unokahúgomat, Miss Freemantle-t már ismeri, ugyebár. – Az öreg a könyökénél fogva előretolta Leonorát, hogy üdvözölhessék egymást. A fiatal nő tartózkodó volt: épp hogy csak megérintette Morgan kezét.
Morgannek eszébe jutott az első találkozásuk, amikor a lány megfogta a csupasz alkarját, és az illetlen megjegyzés is, amelyet ő tett, miután Leonora nem akarta elengedni. Hirtelen elszégyellte magát.
Hogy megmutassa, milyen udvarias tud lenni, ha akar, a lány keze fölé hajolt, és megcsókolta.
– Valóban. Tegnap volt szerencsénk találkozni.
A szél kiszabadított néhány hajtincset Leonora kalapja alól, mely mintha kevésbé lett volna előnytelen, mint az a fejfedő, melyet legutóbb viselt. A hidegben kipirult az orcája, és az orra hegyére csúszott az okuláréja, látni engedve meglepően szép, zöldesszürke szemét.
Morgan azonban meglepetten észlelte, hogy ezek a szemek ismét rosszallóan méregetik. Mi lehet az, amit már megint rosszul csinált?
Leonora elrántotta a kezét, mintha attól félne, hogy a férfi megharapja.
– Tegnap nem az volt a benyomásom, hogy olyan nagy szerencsének tartaná a találkozásunkat – mondta hűvösen.
Morgan elvörösödött.
– Elnézését kérem, ha megbántottam volna, kisasszony. Tudja, vannak napok, amikor még egy szent sem bírná ki ezen a helyen… Őszintén sajnálom, hogy pont egy ilyen rossz napot fogott ki a látogatásra.
Sir Hugo Leonora vállára tette a kezét, de a szavait Morganhez intézte:
– Ugyan, nincs ebben semmi, fiam. Leonora boldogan megbocsát. Ellentétben a legtöbb nővel, csöppet sem haragtartó.
– Ez igazán örvendetes.
Morgan megkockáztatott egy mosolyt, abban a reményben, hogy békét köthet a lánnyal. Leonora azonban válaszképp hirtelen visszatolta a szemüvegét a helyére – olyan volt ez a mozdulat, mintha egy súlyos ajtót csapott volna be a férfi orra előtt.
Morgan önkéntelenül hátrahőkölt.
Sir Hugo kétségbeesetten szorította fejéhez a kalapját.
– Szeretnénk újra beszélni magával, őrmester, ha nincs ellenére – kiabálta, hogy túlharsogja a vadul süvítő szelet. – De nem sok értelme van itt, a hidegben ordítozni. Ha nem akar még visszamenni a kórházba, kocsikázhatnánk kicsit.
– Örömmel, uram. Úgyis rég ültem hintóban.
– Pompás – dörzsölte össze a tenyerét mosolyogva Sir Hugo, majd sarkon fordult, és korát meghazudtoló fürgeséggel elindult visszafelé az ösvényen.
– Nyújtsd a kezed az őrmesternek, Leonora! — kiáltott hátra a válla fölött az unokahúgának. – Elég egyenetlen a talaj.
A lány vetett egy pillantást Morganre, ám a pápaszem miatt nehéz lett volna eldönteni, dacos vagy inkább bocsánatkérő-e a tekintete.
Aztán engedelmesen a férfi karjára tette a kezét.
Morgan csak nehezen tudta megállni, hogy el ne nevesse magát. A nők rendszerint boldogan karoltak belé, Leonora Freemantle ellenben olyan arcot vágott, mintha valami roppant kellemetlen kötelezettségnek tenne eleget. Ez elég is volt hozzá, hogy a férfi kíváncsisága feltámadjon. Egyre erősödött benne az érzés, hogy szívesen megismerné közelebbről is ezt a nem mindennapi teremtést. Talán az újdonság varázsa tette…
– Rajta, miattam nem kell visszafognia magát! Nevessen nyugodtan – sziszegte Leonora, ám a világért sem nézett volna Morganre. – Tudom, hogy remekül szórakozik. Élvezze csak a megaláztatásomat!
– Sejtelmem sincs, miről beszél, kisasszony – adta az ártatlant a férfi. – Szerintem kegyed egyáltalán nem tűnik megalázottnak.
Vastag kabátja és a lány meleg gyapjúköpenye miatt alig érezték egymást. Bezzeg tegnap, amikor Leonora puszta kézzel fogta meg a csupasz karját! Morgan élénken emlékezett a jelenetre, s most, hogy visszagondolt rá, különös forróság öntötte el, mely még a jeges széllel is dacolt. Azon kapta magát, hogy önkéntelenül számolgatni kezdi, mikor is volt utoljára nővel.
Ám még mielőtt eredményre jutott volna, odaértek a hintóhoz.
– Erre, erre! – integetett ki nekik Sir Hugo.
Leonora ezt a pillanatot választotta ki, hogy megszólaljon. Mintha szándékosan húzta volna az időt, hogy ne adjon alkalmat a vitára.
– Az előbb bocsánatot kért, őrmester, pedig tulajdonképpen nekem kellett volna megkövetnem magát. Mint kiderült, majdnem mindenben igaza volt tegnap, egy dolgot kivéve. Ez az egy kivétel pedig nem más, mint az iskolám, amelynek semmi köze az alamizsnaosztáshoz. Szépen kérem, gondolja át még egyszer az ajánlatomat. Nagy szükségem volna a segítségére.
Morgan nagyot nézett. A büszkeséggel kapcsolatos kérdésekben igen jó kiismerte magát, pontosan tudta hát, mekkora erőfeszítésébe kerülhetett a lánynak megismételni a kérését. Ó, bár válaszolhatott volna! De erre nem maradt ideje. Egyetlen dolgot tehetett: lovagiasan besegítette Leonorát a hintóba, és amikor a szoknya alól kivillant magas szárú cipőbe bujtatott karcsú bokája, ismét elöntötte a már ismerős forróság.
Beszállt a lány után a kocsiba, majd helyet foglalt Leonorával és Sir Hugóval szemközt. Ha ízelítőre volt szüksége, milyen kényelemben és fényűzésben lehet része Laurelwoodban, most megkapta. Ámulva nézte a fényesre polírozott mahagóni hintóbelsőt, a csillogó sárgaréz-díszítéseket, a puhán párnázott bőrüléseket.
Sir Hugo egy elegáns sétapálcával megkocogtatta a hintó tetejét, mire a kocsis indulásra ösztökélte a lovakat.
Az öregúr ekkor Morganre pillantott.
A szavai olyan hatással voltak Morganre, akár egy arculcsapás. Ez már sok volt egyébként is sértett büszkeségének: nem bírta ki, hogy fel ne vegye a kesztyűt.
– Feladat? Maga feladatnak, sőt kockázatos feladatnak nevezi, hogy egy pimasz, üresfejű katonatiszt bőrébe bújjak? Hát vegye tudomásul: volt alkalmam eleget tanulmányozni ezt az állatfajtát, úgyhogy akár azonnal eljátszhatnám egy ilyen tökfej szerepét, még a három hónap felkészülési időre sincs szükségem!
Leonora erre megvetően végigmérte. Morgan a lelke mélyén csodálta a lányt, akinek a személyében, úgy érezte, méltó ellenfélre akadt, és azt kívánta, bár egyszer a bámulatát is kivívhatná.
– Ha ennyire biztos a dolgában, őrmester, akkor végképp nem értem, miért vonakodik. Bizonyítsa be, hogy valóban képes minderre!
– Miért kellene maguknak bebizonyítanom bármit is?
– Látja, látja, mondom, hogy berezelt. Nem bízik magában, de ez végül is érthető.
– Életemben nem hallottam még ekkor ostobaságot! – Morgan érezte, hogy már nem ura a helyzetnek, de nem tehetett róla: a felháborító vádakat, melyeket Leonora vágott a fejéhez, nem hagyhatta szó nélkül.
– Ostobaság volna? Szerintem inkább ez az igazság.
– Ostobaság, ha mondom!
– Bizonyítsa be!
– Boldogan! – A szó kicsúszott Morgan száján, még mielőtt észbe kaphatott volna. Látta, hogy a lány szeme diadalmasan megvillan. – Vagyishogy eszemben sincs – helyesbített rögtön. – Nem tudom megtenni. Illetve tudnám, de nem akarom…
– No de Archer! – szólt közbe Sir Hugo. – Miket hord itt össze? Csak nem azt akarja mondani, hogy egy mesterlövész visszavonja adott szavát? A saját fülemmel hallottam, amikor elfogadta az ajánlatunkat.
Morgan szívében két érzés tusakodott. Egyrészt dühös volt magára, amiért hagyta, hogy Leonora belerángassa ebbe a gyerekes szóváltásba, másrészt kimondhatatlanul megkönnyebbült, mert végül mégis megtette, amire mindvégig vágyott.
– Nos, ha amúgy sincs más választásom… Mikor kezdhetjük?
Sir Hugo láthatóan gyorsan túltette magát a megdöbbenésen, amelyet Morgan váratlan színeváltozása okozott számára.
– Ha a kórházi felcser gyógyultnak nyilvánítja, akár most rögtön összeszedheti a holmiját, és indulhatunk. Ebédre Laurelwoodban lehetünk.
– Remek. – Morgan kihívóan Leonorára meredt, ám sajnos, épp ebben a pillanatban nagyot kordult a gyomra.
Elegendő volt csak a laurelwoodi étkezésre gondolnia, és máris összefutott szájában a nyál. Alig várta, hogy egy kényelmes derékaljon, jó meleg dunyha alatt nyújtóztathassa ki sajgó tagjait. Tíz év kemény katonaélet után csak megérdemli egy mesterlövész, hogy pihe-puha vánkoson hajtsa nyugovóra a fejét, gondolta, ám ekkor elkapta Leonora töprengő pillantását.
A lány úgy mustrálta végig, akár egy káplár a frissen sorozott újoncot, és Morgan hátán végiglúdbőrözött az ismeretlentől való félelem.
Vagy lehet, hogy inkább az izgatottság számlájára írhatta ezt a különös, lázas borzongást?