Üzenet a palackban
Minden jog fenntartva, beleértve a kiadvány egészének vagy egy részének bármilyen formában történő sokszorosítását. A mű a Harlequin Enterprises II B. V. jóváhagyásával jelent meg. Kiadványunk szereplői kitalált személyek. Bármely adott személlyel, akár élővel, akár elhunyttal való hasonlóság a merő véletlen műve. § All rights reserved including the right of reproduction in whole or in part in any form. This edition is published by arrangement with Harlequin Enterprises II B. V. All characters in this book are fictitious. Any resemblance to actual persons, living or dead, is purely coincidental.
© Susan Wiggs, 2012 – Harlequin Magyarország Kft., 2013
A mű eredeti címe: Return to Willow Lake (Harlequin, Mira Books)
Magyarra fordította: Gartner Zita
Nyomtatásban megjelent: MIRA-könyvek, Harlequin, 2013
Átdolgozott kiadás
ISBN 978-963-538-741-0
Kép: Tipografik Art
A kiadó címe: 2800 Tatabánya, Mártírok útja 44.
Felelős kiadó: dr. Bayer József
Főszerkesztő: Vaskó Beatrix
Szerkesztőség: 1122 Budapest, XII. Városmajor u. 12-14.
Levélcím: 1535 Budapest, Pf. 762.
Telefon: +36-1-488-5569; Fax: +36-1-488-5584; E-mail cím: harlequin@eharlequin.hu
Kiadónk újdonságairól, a megrendelési lehetőségekről honlapunkon is tájékozódhat: www.harlequin.hu
Az e-book-formátumot előállította és terjeszti:
readbox publishing GmbH, Dortmund
www.readbox.net
ELSŐ RÉSZ
Sonnet Romano
Teendők a harmincadik születésnapom előtt
Egyetemi diploma ✓
Gyakornoki munka a tengerentúlon ✓
Jó viszony Apával ✓
Jobb lakás ✓
Szerelem –
A cserkészt sosem éri meglepetés, pontosan tudja, mit kell tenni, ha valami váratlan történik.
Robert Baden-Powell
(Scouting for Boys, 1908)
1. FEJEZET
Alig percekkel a szertartás kezdete előtt Sonnet Romanót ideges borzongás fogta el.
– Anyu – mondta, és odasietett a Juhar-tóra néző ablakhoz –, mi lesz, ha elszúrom?
Az anyja elfordult az ablaktól. A késő délutáni nap fénye beburkolta Nina Bellamy karcsú alakját, egy pillanatig éterinek tűnt, és éppen olyan fiatalnak, mint Sonnet. Nagyszerűen nézett ki az aranybarna selyemruhában, sötét haja laza kontyba tűzve a tarkóján. Csak aki olyan jól ismerte, mint Sonnet, az vette észre a finom, fáradt ráncokat a szeme és a szája körül, meg a bőre enyhe püffedtségét. Közvetlenül az esküvő előtt temetésen volt Albanyben, a kedvenc nagynénje múlt héten halt meg rákban, és a búcsú fájdalma nyomot hagyott az arcán.
– Nem fogod elszúrni – mondta Nina. – Elragadó leszel. Istenien nézel ki ebben a ruhában, megtanultad, mit kell tenned és mondanod, úgyhogy remek este lesz.
– Igen, de…
– Emlékszel, mit mondtam mindig kiskorodban? Nekem a te mosolyod a napsütés.
– Emlékszem. – És az emléknek meg is lett a hatása, mosolyt csalt Sonnet arcára. Az anyja egyedül nevelte fel, de csak most, felnőttként fogta fel igazán, milyen nehéz lehetett Ninának. – Sok emléket köszönhetek neked, Anyu.
– Gyere ide! – Nina kitárta a karját, és Sonnet hálásan bújt az ölelésébe.
– Ez jólesik. Bárcsak gyakrabban haza tudnék jönni! – Sonnet az ablakon beáramló langyos szellőbe tartotta az arcát. A Catskill-hegység lágy hajlatai közé beékelt tó hamisítatlan szépsége láttán megfájdult a szíve. Bár Avalonban nőtt fel, most idegennek érezte a helyet, a világot, melynek része volt, és aztán alig várta, hogy elhagyhassa.
Habár élénken emlékezett az itt töltött gyerekkorára, az erdei játékokra a barátaival vagy a szánkózásra telente a domboldalon, igazából soha nem értékelte a hely szépségét, egészen addig, amíg el nem ment innen, hogy valahol a távolban találja meg a saját életét. Most, hogy Manhattanben lakott egy parányi műteremlakásban, ahová lépcsőn kellett felmenni a zajos East Side-i utcáról, most végre megértette, milyen vonzó hely a régi otthona.
– Ebben egyetértünk – mondta Nina. – De hát a világ megmentése időigényes munka, nem igaz?
– Szerinted azt csinálom? – kuncogott Sonnet. – Megmentem a világot?
– Ami azt illeti, igen. Borzasztó büszke vagyok rád, édesem, amikor elmondom az embereknek, hogy az UNESCO-nál dolgozol, és a részlegetek gyermekek életét menti meg világszerte.
– Ó, köszönöm, Anyu! Ha téged hallgatlak, még elhiszem, hogy nem csupán e-maileket írok és nyomtatványokat töltök ki. – Sonnet sokszor azon kapta magát, hogy szeretne legalább néha egy hús-vér gyerekkel foglalkozni. A papírmunka tengerében könnyen el lehetett felejteni, mi is az egésznek az értelme.
Odalent, az egyenletesen nyírt pázsiton a vendégek kezdték elfoglalni a helyüket a szertartáshoz. A vőlegény barátai közül sokan díszegyenruhát viseltek, ami különösen ünnepélyes jelleget adott az eseménynek.
– Hűha, Anya, tényleg megtörténik. Végre!
– Igen – helyeselt Nina. – Végre.
A szomszéd szobából, ahol a menyasszony és a kísérete többi tagja készülődött, vidám sikongatás hallatszott.
– Daisy lesz a világ legszebb menyasszonya – jelentette ki Sonnet elérzékenyülve. Daisy a mostohatestvére és a legjobb barátnője, aki most összeházasodik élete nagy szerelmével. Sonnetnek úgy tűnt, egy álom válik valóra… De valahol, a szíve egy rejtett zugában veszteséget érzett. Mostantól valaki más lesz Daisy legbizalmasabb titkainak őrzője, a támasza és vigasztalója, a hang a telefon másik végén az éjszaka közepén.
– Amíg te sorra nem kerülsz. Akkor te leszel a világ legszebb menyasszonya.
Sonnet megszorította az anyja kezét.
– Ne táplálj vérmes reményeket! Engem elfoglal a világ megmentése, emlékszel?
– Sose legyél olyan elfoglalt, hogy ne jusson időd a szerelemre!
Sonnet nevetett.
– Ezt rá kellene hímezned egy párnára. Mondjuk… Helló! – Minden gondolat kiszállt a fejéből, amikor megpillantotta a vőfélyek legmagasabbikát, aki a menyasszony nagymamáját kísérte oda az első sorban lévő székéhez.
Nyúlánk alakja kecsesen mozgott a galambszürke frakkban, ámbár nem a magassága volt a legfeltűnőbb rajta. Hanem a haja, a hosszú szőke haja, amely mint egy békét hirdető fehér zászló, egy mitikus figura túlvilági jellegét kölcsönözte neki. Sonnet nem tudta levenni róla a szemét.
– A mindenit, csak nem…?
– De bizony – felelt az anyja. – Zach Alger.
– Hűha!
– Felnőtt korában végre érvényesülnek az adottságai, nem igaz? – elmélkedett Nina. – El is felejtettem, milyen hosszú ideje nem láttad. Régen nagyon közel álltatok egymáshoz.
Zach Alger… Kizárt, gondolta Sonnet, miközben gyakorlatilag kihajolt az ablakon. Ez nem lehet az a Zach Alger, akivel együtt nőtt fel, a sápadt, kajla fülű, fogszabályzós utcabeli kölyök. Legjobb barátja a középiskolában, az ijesztően sovány srác, aki a Sky River Sütödében dolgozott. A buzgó főiskolás, kamerák és videofelvevők megszállottja.
Zach Alger, tűnődött. Nahát, nahát! A középiskola után különböző irányt vett az életük, és nagyon rég nem látta. Most viszont le sem tudta róla venni a szemét.
Miután odakísérte Daisy nagyanyját a székéhez, Zach elővett egy lapos flaskát a frakkja belső zsebéből, és meghúzta. Jól van, gondolta Sonnet. Ez az a Zach, akit ismer, akinek több a tehetsége, mint az ambíciója, aki, úgy tűnik, nem képes megszabadulni a régi problémáitól, egy fickó, aki része volt a múltjának, de nem lehet helye a jövőjében.
A szomszéd szobában mozgolódás támadt, ami emlékeztette, hogy fontos feladat vár ma rá. Az ajtón át belesett Daisyhez, akit körülvett a fodrász, a sminkes, az esküvőszervező, a fotós, az anyja, Sophie – és még pár ember, akiket Sonnet nem ismert.
– Na, mit mondasz – kérdezte az anyjától –, segítsünk Daisynek férjhez menni?
– Nélküled egy lépést sem merne tenni – mosolygott Nina.
– Vagy nélküled. Őszintén szólva, amikor hozzámentél az apjához, Daisy megütötte a főnyereményt mostohaanya kategóriában.
Nina széles mosolyát merengő arckifejezés váltotta föl, és sötét szeme olyan mélységeket tárt fel, ami régmúlt napokra emlékeztette Sonnetet, amikor még kettesben igyekeztek boldogulni a világban. A kamaszkori terhesség után Nina szűkös, de szeretetteljes életet épített a maga és Sonnet számára. Igen, nemrég férjhez ment – váratlanul, az élete közepén –, de a „ketten a világ ellen” múltjuk örökké az övék marad.
– Teljesen elérzékenyülsz itt nekem – korholta a lánya.
– Naná, kicsim! De várd csak meg, ha te leszel a menyasszony, a mentőket kell kihívnotok.
Elmélyültek a szobában az árnyékok, kezdett esteledni.
– Butaság, Anyu! Fel fogsz nőni az eseményhez. Mint mindig.
Nina újból megfogta a kezét, és együtt léptek be az ajtón.
2. FEJEZET
Az esküvő lassan véget ért, mint egy zajos parádé, amely elvonul. A nyomában különös, szelíd nyugalom maradt, mint közvetlenül vihar után. Sonnet a Kioga tábor központi épülete előtti széles pázsiton állt, a virágszirommal behintett nyomokat szemlélte, és a jól megérdemelt elégedettség érzését élvezte.
Koszorúslányként alaposan kivette a részét az esemény minden vonatkozásából, Daisy leánybúcsújának megszervezésétől az asztalterítők színének kiválasztásáig. Ám a mai nap nem asztaldíszekről vagy egyéb apróságokról szólt, hanem barátokról, családról és egy olyan örömteli eseményről, amelynek visszhangja még most is ott vibrált a bensőjében.
Ahelyett hogy kimerült lett volna a hosszú, érzelmes nap után, nyugtalanságot érzett. Furcsa volt visszatérni arra a helyre, amelyet egykor otthonának nevezett, olyan emberekkel találkozni, akik végigmérték, és azt mondták: „Emlékszem, amikor ekkora voltál” vagy: „Hogyhogy nem kötötték még be a fejed?”, mintha az, hogy valaki huszonnyolc évesen még hajadon, véteknek számítana ebben a városban.
Kedélyesen mosolygott, és úgy tett, mintha nem érezne ő maga is cseppnyi türelmetlenséget a magánéletét illetően.
Nem. Ő nem türelmetlen. Mindazonáltal az esküvő forgószelében nehéz volt figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy szinte mindenki másnak van párja.
Mély lélegzetet vett, és a nap sikerei felé terelte a gondolatait. Az ifjú pár az imént távozott, a koszorúslány szerepe véget ért. A hunyorgó díszkivilágítás fényében a zenekar szedelőzködni kezdett. Az éttermi személyzet nekilátott a takarításnak. Az utolsó vendégek is beleolvadtak a tökéletes őszi estébe, melynek levegőjét fonnyadó levelek és érett alma illata fűszerezte. A tóparti tábortűz leégett, épp csak parázslott. Némely vendég a parkolót célozta meg, míg a városból érkezettek a Kioga tábor képeskönyvbe illően bájos tóparti bungalói felé vették az irányt. Az évek során a hely gyerektáborból családi nyaralóhellyé vált, majd a mostani formájában kelt új életre: fontos események megünneplését szolgáló találkozóhelyként. Számos vendég, Sonnethez hasonlóan, kellemesen be volt csípve.
A Juhar-tavat övező sötét hegyek fölött fényes hold kukucskált ki, ezüstös árnyékokat vetve a csendes vízre és a letaposott fűre. Gyereknevetés hallatszott a közelből, és három kis lurkó az asztalok között kergetőzött. A félhomályban Sonnet nem ismerte fel őket, de féktelen jókedvük őt is felvidította. Imádta a gyerekeket, mindig is imádta. Valahol mélyen, a lelke egy rejtett zugában enyhe, sajgó sóvárgást érzett, ám tudta, hogy ez a sóvárgás még nagyon sokáig nem lesz kielégítve. Talán sohasem. Nagy tervei voltak a jövőjét illetően, és egyelőre e tervek között nem szerepelt, hogy családot alapítson és saját gyerekei legyenek.
Először is, nem volt kivel családot alapítania. Ellentétben Daisyvel, aki megtalálta élete szerelmét, és csillogó szemű magabiztossággal ment az útján, Sonnetnek nem volt elképzelése az igaziról, az imádott férfiról, aki egymaga jelentené számára az egész világot. Ha egészen őszinte akart lenni, abban sem volt biztos, hogy ilyen személy egyáltalán létezik. Semmi nem hiányzott az életéből, semmi az égvilágon. Nem arról volt szó, hogy hozzá kellene még tenni valakit, mint egy kirakójáték utolsó darabkáját.
A mostohaapja, Greg Bellamy jött a letaposott füvön keresztül. A filagória felé tartott, hogy kiossza a borravalót a zenekar tagjainak. Ahogy az egy örömapához illik, csupa mosoly volt. Sonnet odament hozzá, és játékosan elé tartotta a tenyerét.
– Hé, és hol van a koszorúslány jutalma?
Greg kuncogott. Csinos volt, de kissé fáradtnak és ziláltnak látszott a szmokingjában, selyem csokornyakkendője kibontva lógott a kigombolt gallér két oldalán.
– Tessék, jutalomként egy jó tanács: vegyél be pár aszpirint, mielőtt lefekszel. Az majd hatástalanítja a vodkát, amit benyakaltál a fogadáson.
– Láttad? – Sonnet elvigyorodott. – Hoppá…
– Semmi gond, megérdemelted. Megálltad a helyed. Elragadóan nézel ki, és az a pohárköszöntő, amelyet mondtál, remek volt. Mindenki imádta. Született szónok vagy.
– Tényleg? Köszönöm. De neked sem kell szégyenkezned gonosz mostohaapa létedre. – Sonnet szerette az anyja férjét. Az évek során nagyszerű barátra és támogatóra lelt benne. De nem ő volt a papája. Sonnet apja, Laurence Jeffries tábornok játszotta ezt a szerepet, noha gyakorlatilag nem volt jelen Sonnet gyerekkorában, mivel Avalon vidéki idilljétől távol építette fel a karrierjét. Mindazonáltal amikor Sonnet az American University hallgatója lett, majd a Georgetownban folytatta a tanulmányait, felújította a kapcsolatát Laurence-szel; belevetette magát az apja közszolgálat, stratégia és diplomácia körül forgó életébe, lelkesen itta magába a tábornok tudását és tapasztalatát.
Ezzel együtt ő volt az első, aki elismerte, hogy a bálványozás sokkal bonyolultabbá tette a kapcsolatát Laurence-szel, mint Greggel.
Nina jött oda hozzájuk, magas sarkú körömcipőjét a kezében lóbálta.
– Mit hallok? Vodka? És nekem nem is szóltál?
– Hidd el – mondta Greg –, a pezsgős koktélok sokkal izgalmasabbak voltak.
– Hiszek neked. Nagyszerűen játszottad az örömapa szerepét – mosolygott rá a felesége.
– Bőgtem, mint egy óvodás. – Greg szégyenlősen mosolygott.
– Mindnyájan sírtunk – nyugtatta meg Sonnet. – Úgy látszik, az esküvők már csak ilyen hatással vannak az emberre. Daisyé különösen, azok után, hogy mennyi megpróbáltatáson mentek keresztül.
– Ha már megpróbáltatásról van szó, megyek, megnézem, lerendeztünk-e mindent – jelentette ki Greg.
– Veled tartok – mondta Nina. – Lehet, hogy támaszra lesz szükséged, ha meglátod egyik-másik számlát.
Greg átkarolta.
– Ebben az esetben mit szólnál még egy utolsó pohár közös pezsgőzéshez? Csak hogy legyen miből bátorságot merítenünk.
– Jó ötlet. – Nina fölemelt két poharat egy szomszédos asztalról. – Velünk tartasz a tópartra?
Sonnet talált egy félig teli pezsgősüveget, és töltött magának egy pohárral.
– Inkább itt maradok, és… – Elhallgatott. Mindent megtett, mindent elmondott, a koszorúslánynak nem volt több feladata. – És egyedül iszogatok.
– Ó, kicsim! – Az anyja gyöngéden rámosolygott. – El fog jönni a te időd is, ahogy már a szertartás előtt is mondtam. Senki sem tudja, hogy mikor és hol, de be fog következni.
– Ugyan hagyd már, Anyu! – Sonnet elhúzta a száját. – Nem siránkozom a szerelmi életemet illetően. Ez az utolsó, ami eszembe jut.
– Ha te mondod. – Nina megemelte a poharát.
– Én mondom. Na, eredjetek! – A szabad kezével Sonnet hessegető mozdulatot tett. – Menj, iszogass a férjeddel. Reggel látjuk egymást, jó? Úgy tervezem, hogy a déli vonattal megyek vissza a városba. – Nézte, ahogy az anyja és a mostohaapja leballagnak a tóhoz vezető enyhe lejtőn, két sötét alak az ezüst holdfényben.
Megálltak a tó szélén a ragyogó víztükör felé fordulva, és Greg hátulról átölelte, védelmezően körülfonta a karjával Ninát. Sonnet felsóhajtott. Örömmel töltötte el az anyja boldogsága. Ugyanakkor az ölelkező pár láttán elfacsarodott a szíve. Megpróbálta elképzelni önmagát ebben a szerepben, vagy a menyasszonyéban. Vajon őt is úgy kísérné az oltárhoz az apja, hogy közben patakzanak a könnyek az arcán? Aligha. Laurence Jeffries tábornok, újabban az Egyesül Államok szenátorjelöltje, inkább ideál volt, mint apa.
Ráadásul, amikor képzeletben végigment a padsorok között, sehogyan sem tudta elképzelni a fickót, aki az út végén várja. Fölösleges lenne vérmes reményeket táplálnia ez irányban.
– Utálom az esküvőket. – Zach Alger lépett oda hozzá, és meghúzott egy üveg sört. – Különösen utálom az olyan esküvőket, ahol jól kell viselkednem.
Sonnet egész nap lopott pillantásokat vetett Zachre, próbált hozzászokni a legrégebbi barátja új megjelenéséhez. Az esküvő folyamán nem adódott rá alkalom, hogy beszélgessenek, az este elrepült, miközben koszorúslányi kötelességeit teljesítette. Most, ellazulva a tánctól és az ivástól, összehúzott szemmel méregette a férfit. Nehéz volt elhinni, hogy óvodáskora óta része az életének. Pedig alighanem ez volt az egyetlen ok, amiért nem ájult el, mint a legtöbb nő, amikor Zach elment mellette. Bár nehéz volt megszokni a fiú egyedi, különös megjelenését – olyan hirtelenszőke, hogy sokszor albínónak nézték, amihez immár egy görög atléta fizikuma társult; mégis a jelek szerint furcsa módon nincs tudatában, milyen hatással van a másik nemre.
A lány fensőbbségesen elmosolyodott, és a régi pajtási hangnemben válaszolt neki:
– Úgy érted, van olyan esküvő, ahol nem kell jól viselkedned? – Fölkapott egy érintetlen pezsgőspoharat arról az asztalról, amelyet még nem szedtek le.
– Esküvői videós vagyok. Több lagzit filmeztem le, mint ahány baseballmeccsen voltam. Öt éve nem volt egy szabad szombat estém. És amikor végre lenne, mit csinálok? Egy nyavalyás esküvőre megyek.
– Daisy esküvőjére.
– Mindegy. Mindet utálom.
Sonnet összevonta a szemöldökét.
– Hogyan utálhatod Daisy Bellamy esküvőjét?
Már a szavak hallatán ámulat töltötte el – és nem azért, mert Daisy álmai férfijával kötötte össze az életét. Ez önmagában csodálatos. De az igazi csodát az jelentette, hogy Daisy egyáltalán férjhez ment. A szülei válása borzasztóan megviselte. Annak idején, amikor Sonnet anyja és Daisy apja kezdtek összemelegedni, a lányok megegyeztek abban, hogy a házasság túlságosan veszélyes béklyó, és megfogadták, a maguk részéről mindent megtesznek, hogy elkerüljék.
Most Daisy ellibegett a boldog házasélet felé, és Sonnet magára maradt, hogy betartsa a fogadalmuk rá eső részét. Kirázta a hideg, ha a saját romantikus jövőjére gondolt. Az elképesztően mozgalmas munkájának köszönhetően – ügyintéző volt az UNESCO-nál – gyakorlatilag semennyi ideje nem volt randizni, arról nem is szólva, hogy megismerjen valakit, és beleszeressen. Persze azért álmodozott róla. Ki ne tenné? Ki ne vágyna arra a szerelemre, amit Daisy meglelt? Vagy az anyja Greg Bellamy oldalán. Vagy a Bellamy család feje, Charles, aki több mint fél évszázada élt boldog házasságban az ő Jane-jével.
Természetesen Sonnet is erre vágyott: szerelemre, biztonságra, egy életre szóló vállalkozásra, hogy a lelki társával családot építsenek. Oly varázslatosan hangzott! És olyan elérhetetlennek. Amikor komoly kapcsolatra került a sor, sosem tudott igazából rájönni, miképp jusson egyről a kettőre.
Ámbár az utóbbi időben reménysugár jelent meg a láthatáron, méghozzá a legváratlanabb irányból. Az apja – igen, a józan, céltudatos apja – bemutatta egy pasinak. Orlando Riverának hívták, és ő vezette a tábornok kampányát a szenátusi helyért. Akárcsak a tábornok, a West Point-i akadémián végzett. A harmincas éveiben járt, és egy tehetős kubai-amerikai család legidősebb, félelmetesen jóképű fia volt. Egy latin szerető egzotikus külsejével rendelkezett, s folyékonyan beszélt angolul meg spanyolul. És, ami talán a legfontosabb, az apja körül sürgölődők legszűkebb belső köréhez tartozott.
– Azt utálok, amit akarok. – Zach kikapta a kezéből a pezsgőspoharat, és fölhajtotta a tartalmát.
Sonnet dacosan fölkapott egy jegesvödörben úszó, félig üres üveget, és visszavette tőle a poharat.
– Ez Daisy nagy napja volt, és ha kicsit is úriember lennél, örülnél a boldogságának. Meg az enyémnek – folytatta durcásan. – A legjobb barátom esküvőjén vehettem részt…
– Hé! – vágott közbe Zach ugyanolyan durcásan. – Azt hittem, én vagyok a legjobb barátod.
– Sosem látogatsz meg. – Sonnet színpadiasan felsóhajtott. – Nem telefonálsz, nem küldesz üzenetet… Egyébként meg lehet több barátom is.
– A „legjobb” felsőfokú jelző. Csak egy lehet belőle.
Sonnet megtöltötte a poharát, és ivott egy kortyot a kellemesen bizsergető folyadékból.
– Te meg a szabályaid! Te és Daisy mindketten a legjobb barátaim vagytok, és ezen nem tudsz változtatni.
– Tényleg? Azért van egy ötletem. – Zach elkapta a kezét és a feketén elterülő tó felé kezdte húzni.
– Mi az ördögöt művelsz? – Sonnet kiszabadította a kezét.
– Véget ért a buli, de még nem vagyok fáradt. Te az vagy?
– Nem, de…
– Hé, nézd csak! – Zach újra a víz felé kezdte vonszolni.
– Mit nézzek? Egyébként is, tönkremegy a cipőm.
– Akkor vedd le!
– De…
– Bízd csak rám! – Zach fél térdre ereszkedett előtte, és előbb az egyik, majd a másik lábáról is lehúzta a szandált. Sonnetet váratlan érzés borzongatta meg az érintése nyomán. – Így már jobb.
A lány horkantott, nem akarta elismerni, hogy valóban nagyszerű a part durva homokját érezni a meztelen talpa alatt.
– Jó, mit kell nézni?
– Láttam valamit – mutatott a fiú a fövenyt nyaldosó hullámok felé.
Sonnet is látta: egy csillanást a holdfényben. Aztán fölcsippentette a ruhája szegélyét, és összevont szemöldökkel belegázolt a vízbe, hogy kihalássza a tárgyat.
– Egy pezsgősüveg – állapította meg. – Valaki szemetelt. – Aztán a fény felé tartotta, és összehúzta a szemét. – Üzenet van benne, Zach!
– Tényleg? Nyisd ki és olvasd el!
– Eszemben sincs. Lehet, hogy valakinek a magánügye.
– Hogyan? Találsz egy palackot, benne üzenettel, és nem akarod elolvasni?
– Balszerencsét hoz, ha mások dolgába avatkozunk. Nem vagyok partner abban, hogy egy idegen gondjai után szimatolj. – Elszántan visszadobta az üveget, amilyen messzire csak tudta. Hangos csobbanással ért a vízbe valahol a látóterükön kívül. – Egyébként is – tette hozzá –, miféle idióta hagy üzenetet egy hegyektől körülzárt tóban?
– Meg kellett volna nézned – morgott Zach. – Lehet, hogy fontos volt. Talán valaki segítségért kiáltott, és te nem vettél róla tudomást.
– Talán egy kamasz szorongó versei voltak benne, és csak szívességet tettem vele neki, hogy eltüntettem.
– Na persze. – Zach megragadta a kezét, és a tóba benyúló móló felé kezdte húzni.
– Hohó! – állította meg Sonnet. – Most meg mit akarsz?
– Megígértem Wendelának, hogy visszaviszem a csónakot a csónakházba.
Wendela szervezte az esküvőt, és Zach egyébként is neki dolgozott videósként. Amellett Wendela más apróbb feladatokkal is megbízta őt a rendezvényeken. Valószínűleg így tud megélni a kisvárosban, gondolta Sonnet. Zach tehetséges volt a szakmájában, a lagzi során Wendela elmesélte, hogy elnyert valami neves díjat a munkájával. Ám mint a legtöbb művész, kínlódott. A díjakból még nem lesz jövedelem.
– Vendégként vagy itt – tiltakozott. – Wendela nem várhatja el, hogy dolgozz!
– Mért, csónakázni hirtelen munkának számít? Mióta?
– Igaz. Miért vagytok oda ti, pasik annyira a csónakokért?
– Bizonyos dolgoknak nem lehet ellenállni. – Zach levette a csokornyakkendőjét, kigombolta a szmokinging gallérját, és az ádámcsutkája megremegett, ahogy megkönnyebbülten fellélegzett.
Jóságos ég, vajon gyúrni jár? Sonnet mindenesetre nem kérdezte meg, mert köztudomású, hogy ez azt jelenti: bejössz nekem. Márpedig ez nem igaz. Hogy is lehetne? Ez itt Zach, akit egész életében ismert – és aki mégis váratlanul olyan… különösnek tűnik.
– Nem kellett volna meginnom azokat a koktélokat – motyogta. Aztán hogy elterelje a gondolatait, a mólón állva a holdfényben ezüstösen csillogó vizet kezdte nézni. A tó látványa kivétel nélkül mindig emlékeket hívott elő benne. Sokszor járt már itt az elmúlt évek alatt.
Az általános iskola vége felé meg középiskola alatt, amikor a Kioga tábor be volt zárva, Zachkel és a barátaikkal besurrantak a birtokra forró nyári napokon, úsztak, és felidézték az 1930-as években alapított tábor dicsőséges napjait. Néhanapján kettesben bevették magukat a csónakházba, és azt játszották, hogy csempészek, kalózok vagy mutatványosok a cirkuszban. Néha már gyerekfejjel is annyira belefeledkeztek az álomvilágba, hogy észre sem vették az idő múlását. Emlékezett rá, hogy órákon át beszélget a fiúval, látszólag a semmiről, és mégis minden lényeges dolgot megbeszélnek. Amikor Zachkel volt, nem tűnt furcsának, hogy nincs apukája, vagy hogy félvér, vagy hogy az anyja szünet nélkül dolgozik, hogy eltartsa magukat. Zach mellett… egyszerűen önmaga volt. Talán ezért tűnt olyan szilárdnak a barátságuk még most is, amikor pedig szinte alig látták egymást.
Bagoly huhogott egy láthatatlan helyen a sötétben, és ez felriasztotta a gondolataiból.
– Késő van – mondta halkan. – Megyek.
Zach gyöngéden megfogta a csuklóját.
– Gyere velem!
Sonnet megborzongott, és nem ellenkezett, amikor a fiú közelebb húzta magához, átkarolta a derekát, és a móló végéhez kikötött csónak felé irányította. A patinás Chris-Craft motorcsónak frissen lakkozott törzse és kifényesített rézszerelvényei szinte világítottak a holdfényben. Az öreg jószágot leginkább fotózáshoz használták az esküvő során, de az a romantikus feladat is neki jutott, hogy elvigye az ifjú házasokat a hidroplánkikötőhöz, ahonnan elindultak a mézesheteikre a Mohonk Mountain House-ba egy „nászutasok” feliratú szalaggal a gép farkán.
– Kapaszkodj belém! – súgta Zach. – Nem akarom, hogy belepottyanj.
– Nem esem el… Hoppá! – Megkapaszkodott a fiúban, ahogy a súlya alatt megbillent a csónak. A nyitott kabinból víz és a díszítéshez használt virágok illata áradt, és ez elkábította. Kezdett hatni a második adag pezsgő.
– Tessék! – terítette a vállára Zach a zakóját. – Hűvös az éjszaka.
Sonnet leült a kormányállásban. A zakó még őrizte a fiú testének melegét, és ebben volt valami meghitt. A selyembélés jólesően cirógatta a bőrét, miközben férfikölni és enyhe izzadságszag áradt belőle. Ó, barátom! – gondolta.
A térdénél egy rekeszben bontott pezsgősüveg állt. Megragadta, és hosszan, szomjasan meghúzta. Miért is ne, gondolta. Elvégezte az esküvővel kapcsolatos feladatait, ideje lazítani.
Zach eloldotta a csónakot és ellökte a mólótól. Bekapcsolta a fényeket meg a motort, egy szakértő könnyedségével kezelte a járművet. Mindig is volt kézügyessége, akár egy patinás csónakot, akár egy bonyolult videokamerát kellett kezelni. Miközben a nyugodt víztükrön a rusztikus, fából ácsolt csónakház felé siklottak, Sonnetnek el kellett ismernie, hogy bár szeret New Yorkban élni, a félreeső, Catskill-hegységbeli vidék, ahol felnőtt, bizony hiányzik neki – a holdfény és a víz, az arcát simogató üde szél, az erdő csöndje és sötétje, egy régi barát, aki olyan jól ismeri, hogy igazából már beszélniük sem kell.
Ivott még egy korty pezsgőt, és túláradó elragadtatással nézte a csónak nyomában libegő kósza virágszirmokat.
Odanyújtotta az üveget Zachnek is.
– Kösz, nem, amíg ki nem kötöm a csónakot.
Sonnet hátradőlt, és élvezte a rövid utat a csónakházig, mely a mólón álló lámpák aranyos fényében fürdött.
A motor halkan dorombolt, Zach pedig a csillagképeket mutogatta.
– Látod azt a csoportot? Bereniké Hajának hívják. Egy egyiptomi királynőről nevezték el, aki tövig vágta a haját felajánlásként valamelyik istennőnek, hogy az cserébe védje meg a férjét a csatában. Az istennőnek annyira megtetszett a haj, hogy fölvitte az égboltra, és csillagokká változtatta.
– Mint egy fodrászreklám. – Sonnet kezdett túllépni a kellemesen spicces fázison. – Sosem vágatnám le a hajam. Évekbe telt, mire megnövesztettem.
– Még azért sem, hogy védelmet nyerj a férjednek a csatában?
– Nincs férjem, úgyhogy nyugodtan megtartom a híres fürtjeimet. „Bereniké Haja.” Elképesztő dolgokat tartasz észben. Honnan szeded az ilyeneket?
– Az internetről. Igen, szeretek érdekességeket összeszedegetni, akár bolondnak tartasz, akár nem.
– Nem tartalak bolondnak. Azt csinálsz, amit akarsz.
– A neten mindent megtalálsz. Láttad már a videót a Naga tűzkígyóról?
– Még nem volt hozzá szerencsém.
– Túlságosan lefoglal, hogy túlteljesítsd a normát?
– Ez mióta számít bűnnek?
– Sosem mondtam, hogy az. – Elérték a csónakházat. Zach leállította a motort, hagyta, hadd vigye be a lendület a csónakot a kikötőhelyére, ahol puhán nekiütődött a gumiütközőnek. – Na, tessék! – mondta, és kivette a lány kezéből a pezsgősüveget. – Megvolt a mai napi jó cselekedetem. Most hadd lássalak, te gyerek!
– Túl sötét van itt ahhoz, hogy bármit is láss – jegyezte meg Sonnet. – Ó, persze, ez valami filmes idézet. Elfelejtettem, hogy két lábon járó filmlexikon vagy.
– Te pedig analfabéta a filmek terén.
– Nem csoda, hogy folyton civakodunk. Nincs bennünk semmi közös.
Zach visszaadta az üveget, és kotorászni kezdett a műszerfal alatt. Aztán felvillant egy gyufa lángja, és meggyulladt két gyertya, amelyek a fényképezésből maradtak vissza.
– Na, most hadd lássalak! – mondta Zach, miközben ismét elvette az üveget.
Sonnet viszonozta a pillantását. Nyugtalanító érzések rohanták meg, olyan érzések, amelyeket nem értett, amelyeknek nem volt közük az elfogyasztott pezsgő mennyiségéhez. Miként a Juhar-tó és Avalon városa, Zach mélységesen ismerős volt neki, mégis ebben a pillanatban megmagyarázhatatlanul furcsa lett. Volt idő, nem is kevés, amikor tényleg a legjobb barátok voltak, ám a középiskola után az életük egyre különbözőbb irányt vett. Mostanában ritkán látták egymást, és ha mégis, a találkozások kapkodósak voltak, vagy nem értek rá, vagy valamelyiküknek el kellett érnie egy vonatot, vagy várta a munka, vagy…
De ma éjszaka nem. Ma éjszaka egyiküknek sem kellett másutt lennie, mint itt, a jelen pillanatban.
Zavartan piszkálgatni kezdett egy gombot a műszerfalon.
– Van itt rádió?
– Magnó. – Zach előrehajolt és bekapcsolta. Sonnet felismerte a nagyszülei idejéből származó régi dalt: What a Wonderful World.
– Hát ez mi? – mutatott egy kis képernyőre.
– Halkereső. Akarod bekapcsolni és megnézni, hol úszkálnak a halacskák?
– Nem fontos. És ez? – A műszerfal közepén kis kockaforma szerkentyű állt.
– Egy GoPro. Kamera, amelyet leginkább sportolásnál használnak. – Zach föltekerte a hangerőt. – Nem táncoltál velem a lagziban.
– Nem kértél föl. – Sonnet sértett képet vágott.
– Táncoljunk most!
– Ez nem fölkérés.
Zach színpadiasan felsóhajtott, majd fölfelé tartott tenyérrel felé nyújtotta a kezét.
– Jól van. Szabad egy táncra? Kérlek!
– Azt hittem, már sosem kérdezed meg. – Sonnet fölállt, amitől a csónak megingott kissé.
– Óvatosan! Esetleg tedd le a pezsgőt.
Fölhúzta a lányt maga mellé a mólóra. Egy fejjel magasabb volt nála.
Ez nem volt mindig így. Sonnet emlékezett rá, mikor nőtt meg. A középiskola harmadik évében történt. Korábban egyenesen a fiú szemébe tudott nézni, akkortól fölfelé kellett bámulnia, hogy megfájdult a nyaka. Sovány volt, mint egy gebe, és Sonnet rákapott, hogy Paszulykarónak nevezze.
Hát, már nem volt paszulykaró. Ahogy Nina megfogalmazta, felnőtt korára végre érvényesültek az adottságai. A gyertyafényben egyenesen varázslatosnak látszott, a mesebeli szőke herceg kisfiús mosollyal. De Sonnet nem tette szóvá a meglepő megállapítást. Ösztönösen tudta, hogy nem akar ebbe az irányba elmenni.
Zach gyöngéden fogta a derekát, és könnyedén imbolyogtak a zene ütemére, egyszerű, összehangolt mozdulatokkal. Az esküvőn Sonnet több pasival is táncolt, de egyik sem volt ilyen érzés.
– Erre vágysz hetedikes korunk dicső napjai óta, igaz? – dörmögött Zach.
– Huh! Kicsi voltál, és visszataszító, nekem meg tele volt a szám fémmel.
– Tudom. De emlékszem, hogy azért szerettem volna beledugni a nyelvemet.
Sonnet ellökte magától.
– Örülök, hogy ezt soha nem mondtad el, tönkretettél volna egy gyönyörű barátságot. Változatlanul visszataszító vagy. Egyébként sem engedtem volna. Biztos szörnyen csókolóztál.
– Nem tudod, miről maradtál le, fogszabályzós. Jó voltam, és most még jobb vagyok. Reméljük, hogy te is csiszoltad a képességeidet.
– Ó, észvesztő képességeim vannak – biztosította a lány, aztán rádöbbent, hogy flörtöl, és arra is, hogy kivel. Kibontakozott az ölelésből, és azt mondta: – Vissza akarok menni a főépületbe. Nem ettem a tortából.
– Szerencséd van. – Zach lehajolt a csónakba, és kivett egy nagy, fedett tálat a műszerfal alól.
– Zachary Lee Alger! Ugye nem?
– Hé, pocsékba ment volna! A Sky River Sütöde műve, képzeld el, micsoda bűn lett volna! – Megfogott egy darabkát, és a szájába tömte. – Hm, barátom! Meghaltam, és a mennyországba kerültem.
Fölemelt egy újabb darabot, és Sonnet nem tudott neki ellenállni. A csokoládé selyemként olvadt szét a nyelvén. Behunyta a szemét, úgy ízlelgette a krémbe kevert mogyoródarabokkal együtt.
– Teremtőm! Biztos, hogy ez törvényes?
– Érdekelne, ha nem lenne az?
– Nem. – Sonnet vett még egy falatot. – És az milyen klassz, hogy a Sky River Sütöde készítette az esküvői tortát! – A régimódi családi vállalkozás generációk óta intézménynek számított a városban. Amellett ez volt az a hely, ahol Zach középiskolásként dolgozott, ide vonszolta be magát hajnalonként, hogy működtesse a tésztakeverő ésformázó gépeket meg a kemencéket. – Mindig hoztál nekem sütit az iskolába – ábrándozott a lány.
– Elkényeztettelek.
Sonnet leöblítette a tortát egy kis pezsgővel.
– Kész csoda, hogy nem lettem olyan kövér, mint egy ház.
– Én nem csodálkozom. Sosem voltál képes tíz másodpercnél hosszabb ideig megülni egy helyben. Még most is olyan nyughatatlan vagy?
Sonnet egy pillanatig eltűnődött.
– Azt hiszem, mindig fűtött a vágy, hogy elérjek valamit.
– Stréber. Buzgómócsing.
– Ezt úgy mondod, mintha hiba lenne.
– Az is, ha elvon a fontos dolgoktól.
– Mint például? – vonta össze a szemöldökét a lány.
– Nos, lássuk csak… mint például ez. – Zach gyöngéd mozdulattal magához húzta, és hosszú, szenvedélyes csókot nyomott a meglepett ajkára.Sonnet nem tudta eldönteni, mi döbbenti meg jobban: a csók maga, vagy a tény, hogy Zach Algertől kapja. Legalább annyira meglepő volt a tapasztalat, hogy a srác nem hazudott a képességeit illetően. Miközben könnyedén, de határozottan magához szorította, lassított, és olyan gyöngéden csókolta, hogy elállt tőle a lélegzete. Nagyon rég nem volt része ennél jobb csókban. Talán soha.
A legnagyobb meglepetés viszont mégiscsak az volt, hogy Zach Algerrel csókolózik, azzal a Zach Algerrel, akinek elcsente az uzsonnás dobozából az almát az oviban. Aki agyonszekálta negyedikben. Aki számtalanszor belelökte a mólóról a Juhar-tóba, akivel együtt törték a fejüket a házi feladaton, akivel megosztoztak a nyalánkságokon, akivel együtt nézték meg újra és újra a Toy Storyt és a Family Guyt, akinek a vállán kisírta magát, valahányszor összetörték a szívét, és akit elsőként felhívott a jó hírekkel, bármilyen jó hírek adódtak is: „Fölvettek a főiskolára! Anyu férjhez megy! Megkaptam a németországi ösztöndíjat! A vér szerinti apám mégis érdeklődik irántam! Az UNESCO-nál kaptam állást…”
Az évek alatt megszámlálhatatlan alkalommal kerültek kapcsolatba. Megosztottak egymással fontos eseményeket és jelentékteleneket, örömet és bánatot, bolondságot és komolyságot. Zach volt a barát, aki mindig ott volt mellette élete minden fontos pillanatában – ám a jelen pillanat teljesen másnak tűnt, mintha most találkozna vele először. Teljesen szokatlan irányt vett az együttlétük, a világ mintha kibillent volna a tengelyéből.
Az évek alatt megismerte minden elképzelhető szempontból, ahogyan csak az ember megismerhet egy fickót, és mégis… mégis… Valami őrült érzelem, amely erősebb, mint hogy felfoghatná, amelyet felébresztett a pezsgő és még valami más is; egy vágy, egy sóvárgás, amely erősebb annál, semhogy ellenállhatna neki.
Erővel kiszabadította magát az érzelmek hálójából, és elhúzódott, bár az ujjai továbbra is Zach ingét markolászták.
– Nem is sejtettem, hogy így tudsz csókolózni – suttogta rekedten.
– Ennél többre is képes vagyok – felelte Zach, és lehajolt, hogy újból megcsókolja kutató, kíváncsi ajkakkal, és közben úgy tartsa a karjában, mint valami kincset.
Sonnet egyszerűen megadta magát, levették a lábáról az érzések. Olvadozott, és ez zavarba ejtette, hisz Zachről volt szó – újból és újból emlékeztetnie kellett magát arra, hogy ez Zach, szó szerint a szomszéd fiú, olyan ismerős, mint egy régi kedvenc a rádióban. Ám hirtelen új szemmel kezdte nézni. Főleg amikor azt csinálja, amit most – leszorítja a karját, és azt suttogja: „Jó ízed van. Mint egy friss barackos pitének.” Ami megnevettette, és azután újra kezdték. Az agya egy távoli zugában ott volt elrejtve a tudat, hogy ez rémesen rossz ötlet, ami rendkívül kellemetlenné válhat számára, ám a szokásos ellenvetések távol maradtak, csupán az öntudata legszélén mocorogtak.
– Óriási hibát követünk el – motyogta egy idő után mégis –, de. nem tudom, hogy hagyjam abba.
– Akkor ne próbálkozz!
– Zach! Nem gondolom, hogy…
– Ez az. Ne gondolkozz!
Olyan egyszerű volt megfeledkezni minden racionális gondolatról! Volt valami az enyhe éjszakában és az öreg motorcsónak kényelmes, bőrbevonatú kanapéjában, Zachben és abban, hogy annyi idő után újra egymásra találtak. A csókjának csokitortaés pezsgőíze volt, meg emlékeké, olyan régieké, hogy abban sem volt biztos, emlékek-e, vagy álmok.
Zach elhúzódott, és lesimította róla a vállára terített zakót. A keze végigsiklott a testhez álló ruhán, és azt súgta:
– Le akarom venni rólad. – Anélkül hogy választ várt volna, a selyemruha oldalsó cipzárjához nyúlt.
Valahol a káprázatos csókok és a pezsgő meg a koktélok köde mögött, egy halvány „Ne!” integetett hevesen, mint fuldokló a vízben. Aztán elsodródott és eltűnt, és olyasvalami maradt utána, amit még soha nem mondott Zachnek, még akkor sem, ha egész életében ismerte:
– Igen.
MÁSODIK RÉSZ
Teendők listája
(javított változat)
Egyetemi diploma ✓
Elnyerni egy ösztöndíjat ✓
Kifogást találni, miért nem megyek el a tizedik érettségi találkozóra ✓
Rátalálni a nagy szerelemre –
A teljesítmény velejárója a mélypont.
Maya Angelou; született Marguerite Ann Johnson néven 1928. április 4-én